Cormac McCarthy egyike a legismertebb, ma is élő amerikai íróknak. Ismertsége talán nem, népszerűsége viszont annál inkább meglepő, tekintve, hogy történetei kivétel nélkül egy sötét, rideg világban, egy szétbomló, részvét nélküli, önző és intoleráns társadalomban játszódnak, a szereplők pedig jobbára az emberi lét határait feszegetik, akár fizikai, akár morális szempontból. Harmadik regénye, valamint az inkább színészként ismert James Franco azt adaptáló, azonos című Isten gyermeke (Child of God) című filmje sem tesz meg semmit azért, hogy a nézők (olvasók) szeressék. Nem is szeretik, mutatják ezt a kritikai és nézettségi mutatók, pedig a filmet még jelölték is az amúgy igen finnyás Velencei Filmfesztivál Arany Oroszlánjára is. A történet ugyan soványka, de erőtlennek semmiképpen nem mondható. Sáros bakanccsal rugdal ki mélyen földbe ásott, konvencionális tabukat azzal, ahogyan bemutatja a törvényen kívül élő, szellemileg fogyatékos sorozatgyilkos Lester Ballard (Scott Haze) életét. Ballard élete valószínűleg ott siklott félre, amikor nyolc éves korában a szeme láttára vágták le pajta mestergerendájára magát felakasztó apját. Később “fideszes” módszerekkel kiforgatták örökségül rámaradt birtokából is, minek következtében az ekkor már fiatal, erős férfiává érett Ballard nincstelenné vált. A közönyös városi közösség semmiben nem támogatta, ha nem is féltek a fura fiútól, de idegesítette, bosszantotta őket jelenléte, handabandázása, ezért Ballardot száműzték az erdőbe, ahol egy düledező kalyibában élt mérhetetlen magányban, egy karabélyát mesteri pontossággal kezelő vadember módjára. Tomboló libidóját kezdetben az erdőbe kijáró, városi szerelmes párokat meglesve elégítette ki, míg nem egy ösvényen, szokásos bóklászása közben egy autóra bukkant. A motor még járt, a hátsó ülésen azonban egy élettelennek tűnő, félig meztelen szerelmes pár feküdt, aktus után. A társadalomból kiüldözött, szellemileg, de érzelmileg is sérült Ballard a rendelkezésére álló lehetőségeket kihasználva próbálja enyhíteni magányát, miközben folyamatosan éhezik, hiányos ruházatában fagyoskodik. Vásáron lőtt óriási plüssállatok és felcicomázott halott lányok a társai és szerelmei, akikből nem elég egy. Ha nem talál magának halott szeretőt, öl magának, fel sem fogva tettének borzalmát. A nekrofília egy kitaszított, szociopata, ráadásul súlyosan fogyatékos ember válasza a magányra és a kielégítetlen szexuális vágy kínjaira. A perverz, beteg vágy kezd uralkodni Ballardon, ami jellemző módon, az azt elszenvedő közösségből is hasonló reakciót vált ki. McCarthy szélsőséges naturalizmusára jellemző módon, nincs a történet végén feloldás – a nézők felháborodnak, de legalábbis kényelmetlenül feszengenek, amikor nem lesz kielégítve természetes igazságvágyuk. Ebben a reményvesztett, sötét, embertelen világban, amit McCarthy egész életében mesélt, csak ilyen megoldások vannak. Nincs igazság, nincs vigasz – az ember rohadt, és csak az marad életben, aki nincs tekintettel másokra. McCarthy nem véletlenül vált apostolává az ún. nu-westernnek, vagy naturalista westernnek, mely a mára már érvényét vesztett nagy amerikai mítoszokat megéneklő, emblematikus western-történeteket árnyalja sötétre, valóság-közelire. Tudja ma már mindenki, hogy a legendás Vadnyugat bizony csupán véres, önző anarchia volt, a hősies Go West exodusa agresszív földfoglalás, tervszerű népirtással párosulva, a nagy hősök pedig bankrablók, gyilkosok és útonállók valójában. Ennek megfelelően, McCarthy történeteiben sincsenek hősök, csupán ilyen-olyan emberek, akik valahogyan, lehetőségeikhez mérten, megpróbálnak túlélni a kietlen, viszontagságokkal teli világban. A túlélés, a struggle for life pedig gyakran nem szép, sőt nem ritkán gyomorforgató és brutális. Sarokba szorítva pedig még inkább halálos és kiszámíthatatlan.Franco nem művészkedi túl a történetet, inkább simán végighajszolja rajta a néha tényleg delejes teljesítményt nyújtó Scott Haze-t. Semmit nem rág a szájunkba, miközben semmit nem hallgat el, sőt. Háttérnek bőven elég a nyugat-virginiai téli hegység, itt-ott hófoltok, keményre fagyott föld, valamint néhány ötvenes évekbeli autó. Néhány markáns arc a mellékszerepekre, semmi effekt, semmi maszatolás. Gyomorszorító, undorító, intenzív élmény a film, nem tetszik, nem tudom elfogadni, nem tudok azonosulni azzal, amit látok benne, miközben tudom, hogy mindez igaz. (efesasanisimasa)